Hallja, hogy ott van. 
Léptei olyanok, mint egy macskáé, mégis hallja, mert még időben lejött. Spencer csendben oson a fekete kapucnis alak mögött, aki zavartalanul, gyors mozdulatokkal kutatja át a fiókot valami után. 
Nyilvánvaló, mit szeretne. Amire ma délután rákérdezett. 
- Ezt keresed? 
A lány hangja belehasított a csendbe, még a kinti viharnál is keményebb volt. A kapucnis megáll, szinte megmerevedik, fejét felemeli, de nem mozdul. Spencer érzi, hogy az a nagyon biztonságos húr, amit ő épített fel benne, szépen lassan elpattan, és amikor Toby megfordul, minden része összereped belül. Olyanokká válnak, mint egy szilánk, amik gyors, éles döfésekkel semmisítik meg őt. Az 'A' kulcsot dühösen eldobja, mintha csak égetővé vált volna tartani. Toby pár lépést tesz felé, arca leolvashatatlan, és a nevét mondja: 
- Spencer. 
Nem, ez már sok, túl sok. 
Lekever neki egy pofont, de ez mintha meg sem ártana Tobynak. Igyekszik visszafogni, hogy ne zokogja el magát azonnal. 
- Mióta tudod? - kérdezi a fiú színtelen hangnemben. Spencer átnyújtja neki a Radley-s névjegyet, ő pedig kesztyűs kezével elveszi. 
Hihetetlen, hogy ő az. Ő is. Hogy Toby keze ebben a kesztyűben van, és ebben a kapucniban magasodik fölötte. 
- Spencer? 
Az anyja hangja valahogy most nagyon nem illik oda, mégis megfordul. Csak egy pillanat telik el, Toby még sincs már sehol, felszívódott, mint forróságban a víz, neki pedig esélye sem nyílt arra, amit szeretett volna. Veronica ott áll, kedélyesen mosolyog a lányára, egészen addig, míg szembe nem találja magát vele. 
- Édesem, minden rendben? 
Nem bírja tovább. 
- Ó, anya! 
Csak rázza a fejét, és zokogva a karjaiba borul. Kérdezgeti, csitítgatja, de ő csak sír, és úgy érzi, egyszerűen belefullad a keserűségbe. Olyan, mintha a sírásnak és fejzsongásnak soha nem akarna vége szakadni - és úgy tűnik, ahogy a közeli jövőbe pillant, hogy nem is lesz,

Spencer rendbe szedi magát, de csak annyira, hogy szalonképes legyen. Gyomra görcsben áll az idegességtől, keze hideg, hiába van a kabátzsebében, miközben felsétál a tűzlépcsőn, Minden ízében remeg, mégis mindennél jobban vágyik arra, hogy beszéljen Tobyval, mialatt bekopog az ajtaján. 
- Tudom, hogy itt vagy - mondja remegő hangon. Mivel nem válaszol, előveszi a kulcsot, ám az ajtó belülről le van láncolva, belőle pedig ismét kirobban a sírás. Hallja kiszűrődni a zongorahangot: kétségbeesett és fájdalmas sírás ez, legszívesebben betörné az ajtót, hogy faggassa. 
- Csak... - jut szóhoz -, mondd azt, hogy amit ma láttam, az nem igaz! Kérlek! 
A könnyek már égetik a bőrét. 
- Mondd, hogy ez nem minden... hogy nem tudok még mindent. Kérlek. Kérlek, Toby! 
Annyira szeretne hinni ebben, mintha ez lenne az utolsó remény a világon. Sírva leroskad az ajtó mellé, fülébe szűrődik a zongoradarab, és csak sír. Sír annak az ajtaja előtt, akit a világon a legjobban szeret, és aki nagyobb csalódást okozott neki, mint bárki is tudott volna. Hogyan? Hogyan lehetséges, hogy ennyi időn át mindent megjátszott? 
De egy Hastings nem ringathatja magát tévhitekbe. Akkor sem, ha az óceán fenekére tart. 

A bőrönd hűvös, miközben kihúzom a szekrény leghátuljából, elsodorva pár cipőt. Kiteszem a többit is, ruháimat egytől egyik az ágyamra terítem. Miközben sorjában behajtogatom őket a bőröndömbe, felharsan az új üzenetet jelző hang. Azonnal odanézek, mint mindig, de a kis profilképből látom, hogy nem ő. 
Hát persze. Elhagytál te is, mint a türelmem. 
Ütemesen visznek a lépteim, egyre gyorsabban haladok a pakolással. A felesleget az ágyamra szórom, köztük két olyan pólót, amit azokban az időkben viseltem, míg minden rendben volt köztünk. 
Nem kellett volna elmondanom, mit érzek. Most még mindig együtt nevetnénk a padon. 
De már nem menne. Nem tudnám őszintén eljátszani, hogy csupán egy barát. 
Letörlök egy kósza könnycseppett, pedig azt hittem, nem tudok sírni. 
Lekapom a kinyúlt zöld pólóm, a szeméthez dobom, és öltözködni kezdek. Bárki rám néz, látja, hogy viseltes időszakon megyek keresztül, arcomról mintha rétegekben húzták volna le az öröm legapróbb szikráját is. Kék farmert kapok magamra fehér atlétával, szőke hajamat copfba fogom. Mélyet sóhajtok, érzem, hogy elpattan valami keserűség a bensőmben, de igyekszem figyelmen kívül hagyni. Vállamra kapom a nehéz bőrtáskám, majd magam után húzva a bőröndöm, elhagyom a szobát. 
Örökre. 
A konyhába érve látom, hogy anyám egy pohár bor mellett ül, nekem háttal, feje a kezébe temetve. Nézem ezt a vékony testet, ezt az oly sok mindent megélt nőt, és én semmit sem érzek. Nem tudom sajnálni azért, mert az alkohol teljesen tönkretett mindünket. 
- Hová mész? - kérdi kábán. Persze, hogy részeg, lehelete bűzlik a piától. 
- El, de ezt te is tudod. Tegnap megbeszéltük, hogy Wyomingba utazom. 
- Ne, Lisa, maradj - rázza a fejét -, kérlek. Egy kávézóban dolgozni nem neked való... 
- Ez az élet sem nekem való! - megfogadtam, hogy tartom magam a terveimhez, és nem engedem, hogy a kölyökkutya ábrázat eltántorítson. - Nézd, anya, felhívlak, ha odaértem. 
Lassú, égető puszit nyomok az arcára, de nem reagál. Csak meredten figyeli a pultot, én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a helyes lépés, ha nem akarok teljesen lecsúszni vele együtt. 
Egy ideig csak sétálok, nem hívok taxit. Szeretném hinni, hogy a szél minden emléket és rossz tapasztalatot leperget rólam, ami ebben a házban történt velem, remélem, hogy a napsütés leégeti rólam minden fájdalmam. 
De a természet csak magokat árul, nem gyümölcsöket, nem igaz? 
- Lisa? Hová mész? 
A hangra mindenem összerándul, mint annó anyámra, amikor először tört-zúzott ittasan. Megfordulok; Chris áll ott, egyik keze a zsebében, acélkék szemei kutatóan fürkésznek. 
- Wyomingba. 
Megdöbben. 
- Akkor tényleg lelépsz? 
Meredten, sokatmondóan nézek a szemébe. Már nem félek. 
- Nincs miért maradnom. 
Mély levegőt vesz, és félrerántja a fejét. 
Kínos, hogy tudja, szeretem. 
Kínos, hogy tudom, ő nem. 
- Nézd, én sajnálom, hogy így alakult. És amilyen csalódott lehetsz... 
- Ne, hagyd - feltartottam a kezem. - Nem hibáztathatlak azért, amit én értettem félre. 
Megigazítom a táskám. 
- De mással ne hitesd el, hogy többet érzel. A határmezsgye vékony. 
Csak néz, telt ajkai enyhén elnyílnak, én pedig utoljára biccentve egyet leintem azt a taxit, ami befordult a sarkon. Nem nézek hátra, nem akarom látni, hogy ott áll, azt sem, ahogy visszasétál a saját életébe.
Mégis vártam, hogy megkocogtatja az ablaküveget, hogy maradjak. Nem azért, mert szeretem, elsősoban nem, hanem hogy érezzem, hogy kellek itt még valakinek. Van valaki, aki azt mondja, ne. 
Nincs. És ez folyamatos lyukat éget a bensőmbe. 
A vonaton robogva érzem, hogy elerednek a könnyeim, miközben a suhanó tájat nézem. Elhagyok valamit az ismeretlenért, ami csakis jobb lehet, mint ez. 
Ez az egyetlen kapaszkodóm. 

Szakadatlanul tombol kinn a vihar, mindenki nyomott, a teszt másodlagossá válik; mindez az idő hibája. Emily a könyvtárba sétál, az idegei egészen addig megnyugodnak ezen a helyen, míg meg nem találja azt a könyvet. 
Dickens: Szép remények. 
Hát, egy percig azok voltak.
A kezébe veszi, és lapozgatni kezdi. Rohamosan szállják meg az emlékek, miközben leheveredik a földre, és megpillantja a sárgával kihúzott részeket. Legtöbbjük egy romantikus idézet, de mintha itt lenne ő, aki szerette ezt a könyvet, és aki elmondta neki a végét, hogy jól sikerüljön a dolgozata. Mintha Ali minden mozzanata és érintése örök nyomott hagyott volna a lapokon - Emily mély sóhaja közben szinte hallja, ahogy felcsendül a lány csilingelő nevetése egy sorral odébb. Kihúzza az egyik könyvet, és mint egy kisfilmet, maga előtt látja azt a napot, amikor a könyv címe értelmet is nyert a számára. 
- Mi olyan vicces? - kérdezte, miközben odasétált a földön ülő Alisonhoz. 
- Csak a nevek. Pip, Havisham... 
Emily az oldalszámra néz. 
- Nahát, nem is tudtam, hogy már ennyit elolvastál belőle. 
- Elmondjam a végét? - mosolygott huncutul. - Hogy jól teljesíts. 
A lány leheveredik mellé, és hallgatja, amint Alison elmondja az egyik legkedveltebb idézetét. Nézi szőke fürtjeit, szív alakú arcát, szája mozgása szinte babonázó. Lehetetlen betelni vele. 
- Álmodtam az este - kezdte Emily. - Jennáról. 
Alison kissé elkomorul. 
- Ne is foglalkozz ezzel, Em. Van egy csomó kezelés, terápia meg minden. 
- Nem azt! Hanem, hogy meggyógyult, és nincs semmi baja. Hogy újra lát, és hogy megbocsátott nekünk. 
- Ezért szeretlek. Mert te vagy a legjobb a boldog végekben. 
Már mindketten mosolyognak. 
- Egyébként a könyv vége is az lett. 
A helyzet annyira magával ragadó, az a mosoly és az óceánkék szemek, hogy Emily egy szó nélkül odahajolt hozzá, és ajkát az övére tapasztotta. Bár a csók viszonylag rövid, olyan édes, mint az érett eper, és a belsejében mintha felrobbant volna valami. Mikor elhúzódik, mindketten csak mosolyognak, s ő tudja, hogy Ali szándékai sem voltak mások. 
Emlékezéséből az a kiesett levél veri fel. 
A kék boríték túlontúl ismerős, szíve felgyorsul, mikor megpillantja rajta feladóként a saját nevét, a címzett pedig nem más, mint Alison. Nem érti, hogy került ide, hisz akkoriban azért rejtette a könyvbe, mert tudta, hogy a lánynak csak ez van a kezében a könyvtárban. Felbontja, és ismét elolvassa papírra vetett szavait, s a benne lévő kifejezések - a nevetésed, sajnálom, félreértettelek - ugyanolyan zaklatottá teszik, mint a kérdés, hogy hogy került oda. 
Az iskola öltözőjében akkor már senki sem volt, csak ők ketten. Alison törölközőbe csavart testtel és vizes hajjal nyitotta ki a szekrényét, miközben szőke loboncából a vizet szívta fel. 
- Kéne egy francia család, akik Rosewood-i vendéget akarnak - mondta ábrándozva. - Párizs annyira szuperjó. 
Emily felé fordult, és lassan lehullt a törölközője. Nem szándékos tett, csupa természetesség, a lánynak mégis a torkába szökik a szíve a látványra, amit nagy hévvel igyekezett palástolni. Alison teste mégis csak úgy vonzza a tekintetét, főleg azután, ami a könyvtárban történt. Nem tudja mire vélni, és ez zavarbaejtő. 
- Felkelsz, eszel egy croissant-t, két órát vásárolsz... alszol, szel még egy croissant-t, vásárolsz... láttad már ezt? - egy fehér csipkés melltartót akaszt le a szekrényéről. - Egy francia katalógusból rendeltem. Minden színből van nekik. Segítenél? Bekapcsolnád, légyszi? 
Emily nagyot nyelt, miközben lassan összekapcsolta a pántot. Egy másodpercig tétovázott, majd kezét gyengéden végighúzta a puha vállán, és belecsókolt a kívánkozóan meredező nyakába. Ám ahelyett, hogy Ali elmosolyodott vagy felkuncogott volna, csodálkozó, értetlen arccal megfordult. 
- Mi az, mit csinálsz? 
- Semmit - nyögte -, é-én csak... 
- Te csak mi? Csak mert smároltunk a könyvtárban, Emily, még nem kedvellek úgy! Egy csók az egy csók. A pasikat szeretem. És hidd el, ha megcsókollak, csak az igazira gyakorolok. 
Szavai a gyomrába vágtak, de inkább mélységes zavarba ejtették, ami párosult némi haraggal. Hisz nem ezt üzente! A testbeszéde, a tettei, a csókja: minden arra utalt, hogy ez számára is több, mint barátság. Emily fogta a törölközőjét, táskáját a vállára tette, és indulni készült. 
- Hová mész? - nézett felé. - Te viszel haza, nem emlékszel? 
Összeszorította az állkapcsát. Hát persze, hogy nem tudott tőle szabadulni. 
Még most is kellemetlen visszagondolni arra a napra, mindössze annyiban más, hogy már tudja, Alison ilyen. A bűvkörébe von, elhitet veled valamit, aztán közli, hogy ezek nem jelek, csupán a természete - és ebben nincs hazugság, manipulálás vagy csalás. Megfejthetetlen lány volt, akiről hiába hámozza le az ember a rétegeket, csak újabb rétegeket talál. Akar valamit, aztán mégsem. De a vágy ott csillog a szemében, hogy megszerezze. 
Emily gyorsan összehajtogatja a levelet, és visszacsúsztatja a borítékba. A múlt, bár elmúlt, folyamatosan ott köröz körülötte, mint egy keselyű. 

Ülök. A lágy gyerekzsivaj háttérzeneként áramlik a tudatomba, miközben papucsba bújtatott lábammal köröket rajzolok a kavicsos porba. Alig százötvenöt centimmel nem ér le teljesen a talpam, ettől úgy érzem magam, mint a közelben rohangáló gyerekek. 
De nem vagyok az. Egy gyereknek szabad a hangulata, nem köti gúsba semmilyen érzés. 
Bal lábam felteszem a másikra, és szembeötlik velem az a halványrózsaszín heg az Achilles-inam mentén. Eszembe jut az a nyár, amikor leestem a csúszdáról és csúnyán megütöttem. Sírtam, napokig olyan érzékeny volt, mintha valaki a lábam belsejét dörzsölné, de hálát adtunk, hogy nem szakadt el. 
Sírás. Fájdalom. Óvás szerfelett. Legendák. Megpecsételések, mindez egy ín miatt, ami gyémánt a kavicsok között. 
Aztán felötlik bennem a kérdés: voltam-e valakinek valaha is az Achilles-ínja? 
Elgondolkodva bámulom a füvet. Nem hiszek benne. 
Gondolataimból egy test látványa zökkent ki, amint leheveredik mellém. Fehér pólója és jellegzetes illata tudatja velem, hogy ez nem egy test, hanem a test. Fekete haja enyhén felzselézve, a meleg ellenére futócipőt visel, arcát enyhén megkapta a tengerparti nap. 
Nem jó ez így. Helyesebb, mint eddig. 
Hallom, hogy nyel; akaratlanul is elképzelem, hogy szám a nyakán játszik. Pír költözik az arcomra. 
- Elmegyek, Paige. Elfogadtam azt az ösztöndíjat. 
Gyomrom egy másodperc alatt olyan kemény lesz, mint a beton, az agyamat mintha tűkkel szurkálnák. Mégsem mutatok semmit, csak tágabbra nyílt szemekkel felé fordulok, talán hevesebben, mint akartam. Markáns arca most kifejezéstelen, talán szomorú. 
- Miért? 
Összeszorítja az állkapcsát. 
- Átgondoltam, és semmi nincs, amit itt veszíthetnék. Ha a dolgok elromlottak, és van lehetőségem újakba vágni, minek toporogjak? 
Szavai az elevenembe vágnak, de igaza van. Azon a bulin minden elromlott, minden olyan gyorsan történt: a vallomásom, az a részeg csók közte és Olivia között, ahogy elrohanok, és az ágyamban zihálok. 
Meredek magam elé, de nem látok mást, minthogy pár nappal később Taylor fogja a bőröndjeit, és a reptéren várakozik a franciaországi járatra, én pedig talán soha többé nem látom. Olyan messze sodródunk egymástól, mint két hajótörött a viharos tengeren. 
- Elromlottak? - lehelem. - El?
- Elrontottam. Azért jöttem, hogy tudd, nagyon sajnálom, és nem volt szándékos. Te... - mélyet, nagyon mélyet sóhajt, miközben rám néz - mindig is több leszel, mint bárki. 
Nem engedhetem. 
Egy mozdulat csupán, és ajkam már az övére tapad. Egy pillanatra azt hiszem, nem viszonozza, ám amilyen hevesen nyitja el a száját, úgy robban fel bennem minden, amit hetek óta tartogattam. Íze cigarettával és mentollal keveredik, nyelve simogatása,  erős keze a derekamon, amint a lehető legközelebb húz, libabőrössé tesz a lábujjamig. Csak akkor válunk el, mikor már fogytán a levegőnk, és én egy percre sem bánom ezt a tettem. Miközben a szemébe nézek, ő pedig engem fürkészve megint megcsókol, már tudom, hogy a kérdésemre egyértelmű igen a válasz. 

A szoba melegsége hirtelen csapta meg a testét; szinte hullámokban tört rá a forróság. Claire letette laptopját az ágyra, és kisétált a teraszra. Az égen másodpercenként cikáztak a mindent beterítő villámok, egyelőre hang nélkül, s a szél is még csak éledőben volt. Élvezte, hogy teste tiszta libabőr lesz, ahogy átfúj a hálóingjén a levegő.
Tegnap. George ujjai. A szája. 
A szél minden mozzanata arra emlékeztette, ahogy a fiú fel-le halad rajta, olykor sötét szemeivel az övébe néz, hogy folyamatosan az őrület fekete lyukának torkába taszigálja. Meleg volt, pörgött a ventilátor, George érintései és simogatásai mégis olyan hűvösen hatottak, mint pár olvadó jégkocka. Belecsókolt Claire oldalába, aztán felült. Alig látták egymást, mégsem kellettek szavak ahhoz, hogy tudják, ez már túlment a barátságon. Hisz a barátok nem csókolnak ilyen érzékien. 
Egyedül a szélnek sikerült most. 
Miközben újabbat villámlott, olyan fényeset, hogy szinte az egész kertet megvilágította, megpillantotta magát az oldalsó tükörben. Világosszőke haja a vállára omlott, szája kiszáradt a melegtől; miközben felpuhította a nyálával, ismét beléköltözött az élet. Tegnap más puhította fel, más csókolta duzzadtra. 
A szél egyre erősebben fújt, és halkan meg is szólalt az első dörgés. Claire összébb húzta magán a hálóruháját, miközben leült a székre. Síri csend honolt a környéken; mintha minden élőlény megérezte volna, hogy óriási vihar közeleg, ezért a lehető legmélyebbre elbújtak. Az óra elütötte az éjfélt, az ég ismét dörgést hallatott, ezúttal morgót, sokkal jobban hallhatót. 
Itt van. Mindjárt kezdődik. 
Hirtelen Macy, a pár hónapos fehér kismacska dörgölőzött a lábának. A lány lassan felkapta, az ölébe helyezte, s a villámokat figyelve kezdett el dorombolni. Macy meg sem rezzent, csak a gazdáját bámulta, és Claire arra gondolt, milyen jó lenne ilyen hatástalannak lenni. Arra koncentrálni csak, ami fontos, és ami az orrunk előtt van, ami talán fákat dönt ki, azt figyelmen kívül hagyni. Mert minek foglalkozzunk olyannal, ami nem minket szolgál?... Az ember azonban ennél bonyolultabb, mert az emlékei akár évtizedekre képesek beivódni, kínozva őt minden nap. Claire remélte, hogy az egyre ütemesebben kezdődő esővel és széllel együtt kiheveri a tegnap este szépségeit, és visszatérhet abba az állapotba, ahol George vallomása előtt volt. A nyugalom, az egyhangúság állapotába. Nem akart ismét szirupos lenni, szivárványokat látni a vágytól. 
Így hát pár perc múlva bement. Bekapcsolta a rádiót a teljes sötétségben, macskáját a feje mellé tette, és nézte a plafonra vetülő villámokat. Ma ő altatja el.